Kérek egy duplát

Ez a tizenhatodik bejegyzés, vagyis 

D8. 

Egy klasszikus dupla!

IN OUR TIME”

- Kérek egy duplát - mondta a fiatalasszony.

- És a kedves vendég? - érdeklődött a felszolgálólány.

- Hát mit igyak - tűnődött a férfi. Megnézte a pincérkisasszonyt. Üdén, csaknem gyerekesen mosolygott le rá. - Nem baj, ha valami különlegességet kérek?

- Csak tessék bátran. Bár idekint minálunk nem nagy a választék.

- Én se valami ínyencségre gondolok.

- Ide hallgasson - hajolt hozzá a fiatalasszony. - Ha megint nem fér a bőrébe, hazamegyek.

Két-három hetenkint megittak egy kávét, mindig ugyanabban a kis budai presszóban, nem messze a remíztől, gesztenyék alatt.

- Nézze, Alizka. Maga feketét kért. Engedje meg, hogy én is azt hozassam, amire gusztusom van.

A pincérkisasszonyhoz fordult.

- Csak az a baj, hogy amit rendelni szeretnék, annak hirtelenében nem jut eszembe a neve. Egy olyan sötét folyadék.

- Szeszes ital?

- Nem, nem. Ha jól emlékszem, üvegpohárban hozták. És úgy emlékszem, egészen forró volt. Tehát nem szeszes ital.

- Attól félek, hogy ez nekünk nincs.

- Ezt el se tudom hinni - mondta a férfi. - Nem lehetne megkérdezni a vezető kartársat?

- Már hogyne lehetne. De előre megmondom, hogy én már ötödik éve dolgozom itt, és minden folyadékot ismerek - mondta a kisasszony, és besietett.

- Kezdek torkig lenni a maga viselkedésével - mondta mérgesen a fiatalasszony. Nem szerette a feltűnést. Az autóbuszon mindig az ablak felé fordult. Még a szűk cipőt se volt bátorsága kicserélni. - Ha nem hagyja abba, hazamegyek.

- Még nem is mesélt Jugoszláviáról.

- Ilyen hangulatban nem tudok mesélni.

Már jött a kisasszony. Már messziről mosolygott.

- Azt kérdezi a vezető kartársnő, hogy nem világosbarna volt-e az az ital.

- Nem, kérem. Sőt, majdnem fekete.

- És hol tetszett azt legutóbb fogyasztani?

- A Gerbeaud-ban.

- Sejtettük! - nevetett egy jót a pincérkisasszony. - Hát, kérem, a Gerbeaud osztályon felüli luxus kategória. Mi pedig, tessék megnézni a táblát, másodosztályú cukrászda vagyunk.

- Várjon csak! - mondta a férfi. - Most jut eszembe, hogy egy kiskanalat is adtak hozzá. És még valamit. A tányéron néhány kicsi fehér kockát.

- Kockát? - nézett rá a pincérlány. Aztán fölkacagott. - Öt éve vagyok itt, de ilyen kívánság még nem volt. Kockák! - kacagott megint.

- Nem lehetne a vezető kartársnőt megkérdezni?

A felszolgálónő elment, de az ajtóból visszanézett, szájára nyomta a kezét, és nevetett.

- Csak akkor boldog, ha foglalkoznak magával? - kérdezte dühösen a fiatalasszony.

- Dehogy, Alizka. Én akkor se vagyok boldog. Nos, milyen az a Bled?

- Ne tegyen úgy, mintha kíváncsi volna Bledre. Inkább nézze meg, mit csinált.

Kijött a kisasszony. Mögötte szikáran, szemüvegesen a vezetőnő, kezében egy nem nagyon ismert Hemingway-kötet. („In our time” - magyarul, nagyjából: „A kor, amelyben élünk.”)

- Hallom a problémát - mondta udvariasan.

- Kérem, ne tessék belőle kázust csinálni - mondta a férfi.

- Mi szeretjük a régi vendégeinket kielégíteni. Milyen természetűek voltak azok a kockák?

- Ha jól emlékszem, fehérek. És meglehetősen kisméretűek.

Emezek összenéztek. A pincérlány, aki most nem mert nevetni, csak hangtalanul kuncogott. A vezetőnő azonban komoly maradt.

- Nagyon bosszantó, de hát mit csináljak? Nekünk semmiféle kockáink nincsenek.

- Nem is olyan fontos - mondta a férfi.

- És azt a szóban forgó folyadékot sem ismerem.

- Üsse kő - legyintett a férfi. - Akkor én is kérek egy duplát.

Örkény István